A Dosarele Istoriei című folyóirat sorozatban mutatja be a Securitate hírhedt gépezetének működését, kulisszatitkait, ahogy az utóbbi hónapokban történészeknek köszönhetően a legtitkosabb irattárakból napvilágra kerülnek. Hogyan tartották megfigyelés alatt még egymást is a pártkáderek (Gheorghiu-Dej olasz színésznőket is fogadott a lakásán), hogyan követték lépésről lépésre az országba érkező külföldieket, a neoprotestánsokat, hogyan szervezték meg a levelezés cenzúrázását stb. Néhány példa Hargita megyére vonatkozóan. A folyóirat 7-es száma különösen az Állambiztonsági Tanács 1968. máj. 3-4-i munkaülésének jegyzőkönyve. Az eseményről eddig csak annyit tudtak, hogy Ceausescu ez alkalommal számolt le végképpen addigi elvtársával, Alexandru Draghici tábornokkal, volt belügyminiszterrel, az 50-es években elkövetett atrocitások (Duna-csatorna, kuláküldözések, koncepciós perek stb.) túlbuzgó irányítójával. A "beolvasás" kényes feladata Vasile Patilinet KB-titkárra hárult, aki most első ízben nyilvánosságra hozott beszédében olyan leleményesen tárta fel addigi kebelbarátja visszaéléseit, hogy egyben t egykori felettesükön, Gheorghiu-Dejen is elverte a port. Erre egyetlen példa: Patilinet kimutatta, hogy Lucretiu Patrascanu lemészárlása, amelyet Draghici szervezett meg, Dej személyes utasítására - és természetesen Sztálin jóváhagyásával - történt. Ebben a Patilinet-beszédben szó esik a korabeli börtönviszonyokról is, ezen belül a válogatott kínzásokról. Az elvtársak azonban nem veréssel igyekeztek elviselhetetlenné tenni az "osztályellenesség" rabságát, hanem lelki megpróbáltatásokkal. Itt kerül szóba Csíkszereda. Női börtönének parancsnoka gondoskodott róla, hogy Lucretiu Patrascanu nyolc éven át fogva tartott özvegye hónapokon át ne értesüljön férje haláláról. Ugyanez a börtönparancsnok észrevette, hogy Lena Constante (vasgárdista múltja miatt elítélt festőművésznő) a cella ablakán át hosszasan nézeget egy fát, mint egyetlen kapcsolatát a külvilággal és a szabadsággal. Ez a "lázadás" annyira felháborította a parancsnokot, hogy kivágatta az akácot, majd a zárka ablakrámáján felfedezett madárfészket is eltávolította onnan. Egy másik kordokumentum 1982-ből való. Belügyi jelentések részletesen írják le a temesvári Helmer család hét tagjának aug. 26-i látványos menekülését. Egy Jugoszláviából érkezett sportrepülőgép leszállt a határ közelében, felvette az ott várakozó családot, majd meg sem állt Münchenig. A temesvári Securitate próbál mosakodni jelentésében: besúgói észlelésekkel bizonygatja, hogy az ország lakossága elégedetlen az ellátással, tehát ezért történnek ilyen esetek. Példának felhozza két csíkszeredai munkásasszony, Fodor Aranka és Moldován Jolán panaszait. Az utóbbiról az ismerőse azt jelentette, hogy beszélgetésük során elmondta neki, egyszerűen nincs mit főznie a családnak, szerencséje van Olga nevű barátnőjével, aki Jugoszláviából levesporokat hozott neki ajándékba. A példák nem véletlenül származnak Csíkszeredából: mivel a szökevény Helmer család német, a két asszony magyar, a jelentés azt akarta sugallni, hogy íme, csak a nemzeti kisebbségek elégedetlenek. Egy harmadik dokumentumanyag bemutatja a Securitate körültekintő, szakavatott szervezőmunkáját arra vonatkozóan, hogy minél több adatot gyűjtsön 1989. húsvétjának megünnepléséről. A mozgósított megyék között szerepel Hargita is: a belügyi hatóságok parancsot kaptak Bukarestből, hogy előzzenek meg minden "nacionalista-irredenta-tiltakozó megnyilvánulást", és szükség esetén a milícia lépjen fel a rendbontók ellen. Hasonló utasítást kapott Fehér megye Securitate-felügyelősége is, itt a gyulafehérvári római katolikus székesegyház és teológiai intézet köré várhatóan tömegével érkező hívek nacionalista-irredenta megnyilvánulásait kellett figyelemmel követni és a karhatalmat is készenlétbe helyezni. /Barabás István: Fekete emlékek. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 27./
